Közbeszéd

A matricázás logikája egyszerű. Dél-Szlovákiában többségben vannak az egynyelvű szlovák feliratok. Ez korlátozza a magyar nyelv használatának lehetőségét, ami a nyelv háttérbe szorulásához vezet. A nyelvtörvények megkövetelik, hogy az üzleteknek és hirdetéseknek szlovák felirata legyen. A magyar nyelvűt nem írják elő, de nem is tiltják, ezért a tulajdonos döntésétől függ, kétnyelvű lesz-e például egy vendéglő felirata vagy reklámtáblája. Ha nem, kap rá egy figyelmeztető matricát. 

Ne áltassuk magunkat: a matricázás valóban konfrontációhoz vezet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy le kellene mondani róla. 

A cél

Ami a matricázás célját illeti, a konfrontáció nagyrészt félreértésből fakad. Mivel a szlovákok nem értik a problémát, ezért valamilyen rejtett revizionista aktivizmust, nacionalista provokációt látnak mögötte. Az aktivisták azonban gondosan tartózkodtak minden szélsőséges megnyilvánulástól. Nem a szlovák feliratok magyarral való leváltását, hanem magyarral való kiegészítését szeretnék elérni. Olyan kétnyelvűségért küzdenek, ahol mindenki a saját nyelvén olvashatja ugyanazt a feliratot, tehát a szlovákok sem kerülnének hátrányba.

Ez teljesen legitim cél, ami ellen a szlovákoknak sem lehetne kifogásuk. Ha mégis van, az vagy a már említett félreértésből, vagy ennek a legitim célnak a kétségbe vonásából fakad. Van ugyanis a szlovákoknak egy másik csoportja, akik a magyar nyelv minden nyilvános jelenlétét és használatát sértőnek érzik, akiket a magyarok létezésének minden nyilvános bizonyítéka irritál.

Aki kétnyelvű feliratokat szeretne, ezekkel a véleményekkel valóban konfrontálódni kényszerül – akár egyéni, akár közösségi szinten. Megértem, hogy vannak, akik ezt szeretnék elkerülni, és inkább lemondanának a kétnyelvű feliratokról. Szívük joga. Azonban ezt a döntést csak saját maguk nevében hozhatják meg; semmilyen erkölcsi alapjuk nincs arra, hogy a másképp gondolkodó szlovákiai magyarokat arra kérjék, hogy ők is mondjanak le a kétnyelvű feliratokról a „békesség” érdekében. Konfrontáció és konfrontáció között tudni kell különbséget tenni. Amíg a cél teljesen legitim – márpedig itt az –, mindenki szabadon dolgozhat elérése érdekében.

Az eszköz

A magyar nemzetiségűek között alig van, aki a célt kifogásolná, a módszerrel viszont többen vitába szállnak. Tény, hogy az a vállalkozó, akinek üzletére vagy hirdetőtáblájára matrica kerül, nem fog örülni neki. Egyesek szerint rongálásnak számít, ezért feljelentést tesznek miatta, mások szerint inkább elriasztja, mint megnyeri a potenciális szövetségeseket. 

Ennek az ellenkezésnek akkor lenne értelme, ha lenne valamilyen valós ok, ami miatt a vállalkozók nem használhatnának kétnyelvű feliratokat. De ilyennel nem találkoztam. Egyesek szerint a kétnyelvű feliratok túlzsúfoltak. A dél-tiroli és finnországi példák – sőt, az egyre szaporodó otthoniak is – bizonyítják, hogy ez mennyire nem igaz. A másik érv a kétnyelvű feliratok többletköltségeivel kapcsolatos. Pedig a kétnyelvű felirat semmivel nem drágább, mint az egynyelvű. Lecserélni persze kerül valamibe, ezért kell eleve kétnyelvűként elkészíteni.

Az egynyelvűség igazi oka sokkal prózaibb. A mečiari időszak alatt megszoktuk, hogy a szlovák felirat a biztos, az miatt nem bántanak senkit. Elfogadták ezt a vállalkozók, elfogadta ezt a szlovákiai magyar közösség is, mivel nem volt más választása, ha nem akart az állam céltáblájává válni. A helyzet azóta megváltozott: jelenleg van lehetőség és igény is a kétnyelvű feliratokra, azonban a vállalkozók többsége ezt nem tudatosította.

Alapvetően két módja van annak, hogy ezt megértessük velük. Az egyik a közvetlen kapcsolatfelvétel, amikor a vásárlók jelzik az üzletnek, hogy igénylik a magyar feliratot is. A másik pedig a probléma nyilvános tematizálása, ami jelzi a közhangulat változását. Mindkettőre szükség van, a matricák pedig mind a két funkciót betöltik. A nyilvános kommunikáció egy formáját jelentik, amelyet mindenki láthat, köztük más érintettek, és az üzenet elfogadását vagy elutasítását is mindenki nyomon követheti az üzlet feliratainak megváltozásán. Ebből a szempontból sokkal hatékonyabbak, mint a négyszemközt zajló megbeszélések.

Értem, miért tartják az érintett vállalkozók a módszert túl konfrontatívnak. Amit nem értek az az, hogy miért lenne más a hozzáállásuk, ha az aktivisták személyesen keresnék fel őket. Az üzenet ugyanis mindkét esetben ugyanaz: tessék kétnyelvű feliratokat használni. És ezt egyvalaki tudja megtenni: az érintett vállalkozó. Nem kell hozzá sem hivatalos engedély, sem közvélemény-kutatás.

Ha ezt a vállalkozó nem teszi meg, azzal megfosztja a szlovákiai magyar ügyfeleit anyanyelvük használatának lehetőségétől. Ez nem törvényellenes, de teljességgel illegitim, erkölcsileg releváns módon nem indokolható. Ezen a lovon ülve pedig nehéz kifogásolni a módszert, mely egy teljesen legitim cél elérésére irányul. Más pedig nem nagyon van, aki kifogást emelhetne. A matricázás ugyanis nem általános jellegű vandalizmus: az aktivisták nem közterek véletlenszerű rongálásával népszerűsítik elképzeléseiket. Csak azokat érinti, akik eleve védhetetlen álláspontot képviselnek.

Nem kizárólagos, de nélkülözhetetlen módszer a matrica

Természetesen a matrica önmagában nem oldja meg a problémát. Ez mellett szükség van azoknak az üzleteknek a nyilvános összeírására, ahol használják a magyar nyelvet és ahol nem. Erre is van már példa Szabadkától Komáromig és Érsekújvárig. Az egyes üzleteket személyesen is meg lehet szólítani a kétnyelvűség bevezetésére, és akár anyagi, nyelvi, módszertani segítséget is fel lehet ajánlani a kétnyelvűsítéséhez. És végül nyilvános bojkottot lehet hirdetni az egynyelvű boltok ellen. Ami közös ezekben, hogy közös fellépést kívánnak meg, egyéni szinten nincs értelmük. És ennek a közös fellépésnek a megteremtéséhez a matricáknak nem kevés közük volt. 

Nemrég nagy vihart kavart az internet szlovákiai magyar szegletében a Norbi Update cég, amelynek vezetője jól kiosztott egy vásárlót, amiért az az üzletlánc egyik szlovákiai egységének egynyelvű szlovák feliratait kifogásolta. Maga az eset most mellékszál, akit érdekel, olvashat róla itt vagy itt, meg itt. Norbi ugyanis korántsem egyedül állja a civilek ostromát. Több magyarországi cégre is jellemző, hogy a határokon túl – magyarok által lakott helyeken – elfelejtenek magyarul.

Klasszikus példa erre az OTP, amelynek fiókjaiban szinte csak szlovák feliratot, szórólapokat találunk; vagy éppen ukránt a beregszászi fiókjuk esetében, amely furcsán fest az ukrán tulajdonú, ám ukrán-magyar feliratokat használó helyi Kredo Bank mellett. Vagy vegyük a „magyar üzletláncot”, a CBA-t, a Fornettit, a MOL-t, illetve a tulajdonába tartozó Slovnaftot, amelyeknek dél-szlovákiai egységeiben alig találunk magyar feliratot. Mi késztetheti a magyar cégeket arra, hogy a többségükben magyar anyanyelvű ügyfelekkel következetesen szlovákul kommunikáljanak?

A leggyakrabban felhozott ál-ok, hogy a szlovák államnyelvtörvény tiltja a kétnyelvűséget. Legutóbb a győri Árkád egyik menedzsere fejtette ki, hogy azért szorul csallóközi óriásplakátjaikon háttérbe a magyar nyelv, mert őt „hivatalosan” még nem tájékoztatták arról, hogy a kétnyelvűség megengedett. Nem tudom, hogy személyesen Róbert Ficótól vár-e levelet, de a helyzet az, hogy üzleteken és reklámokon a szlovák törvények soha nem tiltották a kétnyelvűséget, és 1995 óta azt az államnyelvtörvény explicit megengedi. Vannak dolgok, amiket tilt, magam is sokszor kritizáltam a szabályozást és annak megfélemlítő hatását, de ha van, aki nem hivatkozhat tudatlanságra, az egy vállalat vezetője.

A magyarországi cégek túlzott óvatossága részben azzal is magyarázható, hogy a Magyarországon nem létező nyelvi szabályozást olyan érthetetlen politikai ügynek tartják, amiből szeretnének kimaradni. Ők elvégre üzletelni szeretnének, nem politizálni. Norbi szavaival élve: az üzletek nem a nyelvhasználatról szólnak, arra ott a szavalás meg az olvasókör.

Rossz hírem van számukra: nem tudnak „nem politizálni”. Az üzlet ugyanis nemcsak kereskedelmi egység, hanem a szóbeli és vizuális nyelvhasználat fontos színtere is. A magyar nyelv szlovákiai megmaradása attól is függ, hogy azt lehet-e a kereskedelmi életben használni. Sőt, sokkal inkább függ ettől, mint az olvasóköröktől. A törvényalkotó ezt a kérdést a kereskedőkre bízta, és ők kétféle választ adhatnak: vagy biztosítják a magyar nyelv egyenlőségét, vagy nem. Semleges, „kívülállók” számára fenntartott középút nincs.

Tudom, nem szívderítő, hogy Dél-Szlovákiában egy büfé üzemeltetése is politikai állásfoglalást jelent. De ha már igen, akkor mindenki vállalja a felelősséget azért, hogy melyik oldalra áll. A szlovákiai magyarok nagy része szeretne magyarként megmaradni a szülőföldjén. Ehhez fontosnak tartják a magyar nyelv egyenrangúságát a kiskereskedelemben is. Egy részük, mint pl. a Kétnyelvű Dél-Szlovákia aktivistái, tesz is ezért, kifogásolva a magyar feliratok hiányát. Őket ezért „durván magyarkodók”-nak beállítani súlyos tévedés. Mindezt arra hivatkozva, hogy a magyaroknak Trianon miatt („ott kellett volna harcolni”) nem jár magyar felirat a „szlovákok országában”, egyenesen a szlovákiai magyar közösség arculcsapása, ami a szlovák nacionalisták programjának megvalósítását jelenti.

Furcsa kép élhet a magyar cégvezetők fejében a szlovákiai magyarokról. Egyrészt fontos célcsoportot képeznek közvetítőként és munkaerőként, hiszen ismerik a magyar cégeket és beszélnek magyarul. El is várják tőlünk, hogy őrizzük meg a magyar nyelvet, például nemzeti szónoklatok és néptánckörök működtetésének céljaira. A cégek egy része a kormánnyal való kapcsolata révén tevékenyen részt is vesz a magyar nemzeteszme építésében, illetve annak hasznának lefölözésében. Például az OTP-nek monopóliuma van a Bethlen Gábor Alap által nyújtott oktatási támogatások kezelésére, amelyet a Magyar igazolvánnyal rendelkező, magyar nemzetiségű szülők kapnak magyar tannyelvű iskolába járó gyerekük után. Azonban erről a tájékoztatást már, a téma abszurditási mélypontjaként, a 90%-ban magyarok lakta Gútán is csak szlovákul nyújt a bank. Úgy látszik, ügyfélként a magyar is szlovákul köteles beszélni – legalábbis a magyar cégekkel.

Azért, hogy ne legyünk annyira komorak, pozitív példaként említsük meg a Lipóti pékséget, amelynek legtöbb üzletén és üzletében van magyar felirat (a vágsellyein mondjuk érthetetlen okokból nincs). Ilyen szempontból a Norbi Update sem rosszabb az átlagnál, sőt, a botrány óta állítólag növekedett is az üzletekben lévő magyar szórólapok száma. Reméljük, egyszer majd az érsekújvári, galántai és szenci üzletükre is kikerül a magyar felirat, azonos méretű lesz, mint a szlovák, és nem az aktivistákkal fogják akarni kifizettetni annak költségét, mint ahogy az üzletvezető ígérte. És örvendetes az a hír is, hogy az OTP bekapcsolódott az erdélyi kétnyelvűséget propagáló „Igen, tessék” mozgalomba.

Fejlődés tehát van. Reméljük, egyszer majd elérjük azt a szintet, hogy a magyar nyelv legalább a magyar cégeknél egyenrangú lesz a többi nyelvvel. Higgyék el, a szlovákiai magyarok megmaradásához ez sokkal fontosabb, mint akármennyi olvasókör és március 15-i szónoklat! Még csak arra sincs szükség, hogy a magyar cégek úttörők legyenek ezen a téren. Első lépésként pont elég lesz, ha az ellenszél nem Magyarországról fog fújni, és a szlovákiai magyarban is meglátják az ügyfelet és az embert. Vagy legalább az egyiket.