Estadio Mestalla, Valencia, Spanyolország
Amikor elvetemült spanyolfoci-rajongóként a hétvégén a Mestalla felé vettük az irányt, hogy végigdrukkoljuk a Valencia – Villareal rangadót, még nem sejtettük, hogy kilencven perces gólböjt vár ránk. Pardon, Vila-Real: így írják helyi nyelven. Ami a katalán, azaz mégse. Az igazi valenciai lokálpatrióták szerint Valencia környékén nem katalánul, hanem valenciaiul beszélnek. A Valenciai Autonóm Közösség Katalóniától délre fekvő autonóm terület, hivatalos nyelve a valenciai és a kasztíliai. A valenciai a megtévesztésig hasonlít a katalánra, olyannyira, hogy a katalánok szerint a valenciai nem is különálló nyelv, csupán a katalán dialektusa. A valenciaiak ezzel persze nem értenek egyet.
De kanyarodjunk vissza a focihoz. A Valencia - Vila-Real távolság alig egy óra - igazi rangadó vár ránk. Nívós meccset várunk. A hazaiak a közvetlen Bajnokok Ligája indulásért küzdenek, a Vila a bennmaradásért. Ennek ellenére az első félidő bűngyenge… A füttykoncert mindenesetre arra utal, hogy a nagyérdemű jobbhoz szokott. Néhány ígéretes akciót vezet a vendégcsapat, de hol vannak már azok az idők, amikor a BL elődöntőben vitézkedett a harmincezer lelket számláló kisváros csapata? (amelynek mellesleg negyvenezres a lelátója, és persze mindig teltház van) A félidőben - nem annyira az izgalmas meccs, mint inkább a megivott sör hatására - elindulunk megkeresni az illemhelyet. Könnyen megtaláljuk, ugyanis kétnyelvű, valenciai es kasztíliai felirattal van ellátva. Persze a Valencia-drukker talán akkor is megtalálná , ha csak kasztíliaiul lenne kiírva, de így a biztos. Ami minket illet, megelégedéssel könyveljük el, hogy a Valencia Club de Fútbol ilyen formában is megtiszteli szurkolóit.
A második félidőre mintha kicserélték volna a fiúkat. Lendületes támadások sorozata követi egymást, a Valencia beszorítja az egyre jobban összeroppanó Vila-t, csak az a fránya gól nem akar összejönni. Csak kapufákig jutnak a hazaiak, mintha valaki elátkozta volna a kaput. A mellettünk ülő tag artikulálatlan bekiabálásokkal szidja a rendszert, mi teljes mértékben egyetértünk vele. A kilencvenedik perc környékén az emberek elindulnak hazafelé. Egy helyi arc megáll előttünk és hosszas fejtegetésbe kezd valenciaiul (ami, mint tudjuk, különálló nyelv!), hogy ma miért nem megy a csapatnak. És ekkor megtörik a jég - 91. perc: 1:0! A gólt természetesen eltakarja az éppen előttünk álldogáló kolléga, de sebaj - boldogan indulunk a tömeggel hazafelé.
Le Bollenberg borászat, Elszász, Franciaország
Két héttel korábban egy kiváló elzászi borospincében beszélgettem Rémyvel.
“Rémy, hol tanultál meg ilyen jól németül?” – szegezem neki a kérdést, amikor látom, hogy bajlódik az angollal, a borászokkal viszont nem franciául, hanem németül beszél. – “A szüleimtől, velük a mai napig elzászi nyelven beszélünk, amely nagyon hasonlít a némethez. Én viszont már francia vagyok, a lányom már csak franciául tud, ma már semmi értelme, hogy a fiatalok németül beszéljenek, vagy az elzászival bajlódjanak.“
Elzász Franciaország “legnemfranciább” része, az ország keleti részén elterülő kétszáz kilométeres sáv a Felső-Rajna mentén a német és a svájci határ közelében. A terület a 19. századig francia fennhatóság alatt állt, kulturálisan, kereskedelmileg viszont inkább német területekhez hasonlított. Régen itt hivatalos volt a német is, aztán Bismarck a nagy Németországhoz csapta a területet, és azóta Elzász állandó ütközőzóna volt Németország és Franciaország között. 1919-ben újra elvették Németországtól, 1940-től a német birodalom részévé vált, majd a háború után megint a franciáké lett.
“Reméljük, most már végérvényesen” – mondja Rémy, aki saját elmondása szerint franciául csak az iskolában tanult meg. Abban az iskolában, ahol az ő idejében a francia nemzetpolitika tiltotta a német és az elzászi használatát. Rémy ma már büszke francia…
Jó nagyot kortyolok a Pinot Noir-ból és a következő hordó felé ballagunk.
