Az utóbbi két évben fontos kampánytémává vált a két (állam- és kisebbségi) nyelvhasználati törvény. A Híd a legutóbbi módosítások eredményeit hangsúlyozta, az MKP pedig leginkább annak hiányosságait emelte ki. A választások előtt nem akartam hozzászólni a témához, mert a politikainál fontosabbnak tartom a kérdés szakmai összetevőit. Most azonban időszerű, hogy visszatérjünk hozzá, és helyre tegyünk néhány dolgot, mielőtt még nagyobb kárt okoznak. A nyelvtörvények módosítása ugyanis egyáltalán nem tekinthető előrelépésnek.
Először is, a kisebbségi nyelvhasználati törvény nem a múlt kormány alatt született meg, ahogyan azt többször hallhattuk. A törvény 1999 óta létezik, legutóbb csupán módosították. Ehhez képest számos olyan kérdést is a módosításhoz kötnek annak dicsérői, amelyek 1999 óta vagy még régebben részei a jogrendnek. A „Szólj hozzá!” egykori propagandacikke egy egész csokorral sorol fel ilyenekből, a Chmeľ-féle módosítás eredményeinek állítva be őket (az önkormányzatok tanácskozhatnak magyarul, az információkat magyarul is közzé lehet tenni stb.).
Példának okáért, több helyen olvastam, hogy most már jogunk van magyarul fordulni a hivatalokhoz, és azok magyarul válaszolnak. Jogunk erre 1999-től van, és ez most szűkült. 2011 óta ugyanis a hivatal csak „adekvát módon” köteles biztosítani a kisebbségi nyelvű ügyintézés feltételeit, például „időkeret meghatározásával”. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, meglátjuk, de az biztos, hogy az eddigi abszolút joghoz képest visszalépést.
Hasonló a helyzet a kétnyelvű űrlapokkal, nyomtatványokkal és határozatokkal. Elvileg 1999 óta kötelesek a hivatalok ilyet kiállítani, de a gyakorlatban azóta is hiánycikknek számítanak, amin érdemben a módosítás sem változtatott.
A matricás és egyéb civil akciókról is többen kijelentették, hogy azokat a nyelvtörvény tette lehetővé. Ezzel szemben a nyelvtörvénynek semmi köze ezekhez. Ezen a téren 1995 óta nem változott a jogi helyzet, azóta minden üzleten és reklámon meg kell jelennie a szlovák feliratnak, a magyar pedig megjelenhet, a tulajdonos döntése alapján. A civil megmozdulásokat pont a kérdés gyakorlati megoldatlansága hívta életre.
A vasútállomásokról is hallottuk, hogy a nyelvtörvény most már lehetővé teszi, hogy fel legyen tüntetve rajtuk a község magyar neve, „csak kérni kell”. Pedig a vasúti törvény miatt ezt továbbra sem lehet megtenni. Ráadásul ha ez a jogi akadály nem lenne, a magyar tábla elhelyezésére akkor sem kötelezné semmi az államot. Az állam csupán kiteheti, ahogy ezt már 1995 óta megteheti.
A kétnyelvű települések listája bővült a szlovák személyiségekről elnevezettekkel (Gúta, Párkány, Pered stb.). Ez jó. Az már kevésbé, hogy a listáról figyelmetlenségből lemaradtak egyes községek (Ebed), és a törvény nem rendelkezik a településrészekről. Valamint az se, hogy az eddig is a listán lévő községek nagy részében sincsenek kint a táblák. A KDSZ aktivistái például 39 településen 84 hiányzó táblát számoltak össze, amelyeket a régi táblatörvény alapján is ki kellett volna raknia az útkezelőnek. Nem ártott volna rájuk szólni mondjuk a Közlekedésügyi Minisztériumból, amikor még lehetett. A határidő így végül 2012. július 1-re tolódott. Kíváncsian várom, végül kikerülnek-e a táblák.
A nyelvtörvény tartalmaz bizonyos előrelépéseket is. Bővült például az érintett hivatalok köre és megjelentek a törvényben a büntetések. A legtöbb „előrelépés” azonban nem más, mint játék a szavakkal. A leglényegesebb kérdésben ugyanis nem történt áttörés, ez pedig a törvény gyakorlati végrehajtásának elősegítése. Ahhoz ugyanis kétnyelvű nyomtatványok és iratminták, a hivatalnokoknak nyelvi és módszertani támogatás és más hasonló lépések kellenek. Ezek nélkül a törvény továbbra sem fog változtatni a megszokott gyakorlaton: aki véletlenszerűen általa ismert magyarul beszélő hivatalnok elé kerül, az beszélhet magyarul – szóban. Kétnyelvű iratot inkább ne kérjen senki, mert nem lehet kiállítani, és még ha lenne is, akkor sem „hivatalos”, esetleg arra jó, hogy otthon bekeretezve felrakjuk a falra. És ezen a politikai okokból amúgy is bevethetetlen szankciók sem segítenek.
A példákat még sorolhatnám, de minek. Inkább csak két fontos következtetést szeretnék levonni mindebből.
Először is: a nyelvhasználati szabályozásnak egyik legfőbb hátránya az áttekinthetetlensége. Az állampolgárok részben azért nem élnek jogaikkal, mert nem tudják, mire is van joguk. Ebben a helyzetben félrevezető információkat közölni alapos hozzájárulás jogtudatuk rombolásához. Nincs rosszabb annál, mint mikor a sokáig passzív polgár végre erőt vesz magán, magyarul szólal meg a hivatalban vagy az orvos előtt, mert úgy olvasta, neki erre joga van – aztán kiderül, hogy félrevezették, mégsem beszélhet magyarul.
Másodszor: teljesen manipulatív az a mantra, hogy a nyelvtörvény módosításával a jogi helyzet már megoldódott, a többi már azon múlik, hogy az állampolgárok élnek-e „jogaikkal”. A törvény jelenlegi formájában nem támogatja a kisebbségi nyelvhasználatot. Szó se róla, vannak területek, ahol valóban nagyobb állampolgársági aktivitásra van szükség, azonban ez nem függ össze a törvénnyel. Annak elsősorban végrehajthatónak kell lennie, márpedig idáig végrehajtást nem láttunk. Nem az állampolgárokon fog múlni, megvalósulnak-e a hivatali nyelvhasználat objektív feltételei.
Megértem, hogy a politikusoknak még a nyelvhasználati törvényt is pozitív csomagolásban kell eladniuk. Nem ártana azonban tudatosítaniuk az ezzel járó felelősséget. Azt állítani, hogy a legutóbbi módosítás lényegesen javított a törvényen, nemcsak szakmai hozzánemértésről tesz tanúbizonyságot, hanem negatívan hathat magára a nyelvhasználati gyakorlatra is.
