Közbeszéd

A legutóbbi választások előtt mindkét, a szlovákiai magyar közösséget képviselő pártunk kommunikációjában érdekes hangsúlyeltolódást figyelhettünk meg: a „kisebbségi” kérdések helyett mindketten fokozottabban szerettek volna a „gazdasági” kérdésekkel foglalkozni. Nem is fű alatt történt a dolog, meg lett magyarázva rendesen: a szlovákiai magyarokat jobban foglalkoztatja a munkanélküliség és szociális helyzetük, mint a nyelvhasználati helyzet és más úri huncutságok.


Kétségtelen, hogy van alapja a felismerésnek. Dél-Szlovákia, különösen annak Ipolytól (Garamtól? Vágtól?) keletre eső része gazdasági szempontból az ország legelmaradottabb régiói közé tartozik, magas munkanélküliség, alacsony keresetek jellemzik. A rendszerváltás nem hozott fellendülést ennek a térségnek, és a helyzet azóta sok szempontból romlott. Az ezzel járó fásultságnak és kilátástalanságnak nagyon erős közösségromboló hatása van. Könnyű belátni, hogy akinek évek óta a napi betevő beszerzése is gondot jelent, azt kevéssé hozza lázba, hogy törvényben lesz-e garantálva a kisebbségi kultúrák finanszírozása, és kaphat-e a hivatalban magyar nyelvű pecsétes papírt.

A helyzet kétségkívül súlyos, és kezelést kíván. Csak nem biztos, hogy pártjaink ebből a megfelelő következtetéseket vonták le. A kérdés ugyanis nem úgy szól, hogy a „kisebbségi kérdéssel” vagy a gazdasági helyzettel foglalkozzunk. Dél-Szlovákia gazdasági helyzete ugyanis kisebbségi kérdés a javából.

Régi szép idők, mai reflexek 

Dél-Szlovákia nem önmagától szakadt le, ehhez az állam áldásos tevékenységének sok köze volt. A szocializmus éveiben nem Gömörbe és Bödrögközbe települtek az állami gyárak. A központi tervezésnek 89-ben búcsút mondtunk, de az állami szerepviselés most is jelentős, és a bejáratott reflexek alapján működik. A dél-szlovákiai lakosok adójából is északon támogatja az állam a külföldi befektetőket, épít autópályát és indít foglalkoztatási programokat. Ha valaki azt gondolja, hogy ennek semmi köze az ott élők nemzetiségéhez, az gondolja át még egyszer. A szlovák pártok részéről teljesen logikus ez a hozzáállás: szavazóik nem délen élnek, semmi okuk az ott élőket jutalmazni egy új ipari parkkal, híddal vagy autógyárral. Amíg ők döntik el, hogy hol támogat az állam beruházásokat, addig az nem a magyar közösségnek fog kedvezni.

Ennek ellensúlyozásához lenne szükség a hatékonyabb kisebbségi érdekképviseletre. A kisebbségek gazdasági életben való egyenlő részvétele ugyanis nemzetközileg garantált jog, amit Szlovákia évente megsért, és amit ilyen formában lehetne tematizálni és számon kérni. Például úgy, hogy kiszámolná valaki, a központi költségvetésből mennyit kapnak az egyes régiók évente különböző csatornákon, és ez nem sértette-e esetleg az előbb említett jogot. Ezt kellene lobogtatni a választások előtt és után, ebből talán a szlovák pártok és a magyar választópolgár is azt látná, hogy a kisebbségpolitika nem csak a március 15-i koszorúzásból áll. De ilyen felmérés nem készült, a déli régió hátrányos megkülönböztetése 22 éve magyar pártok asszisztálása mellett folyik.

Az igazságos állami újraelosztás például a régiófejlesztés újfajta megközelítését kívánná meg. Ennek reformjára azonban még ötletszerűen sem találunk utalást pártjainknál, nemhogy komolyan vehető, nyílt vitára alkalmas szakmai anyaggal állt volna elő bármelyikük is, amit a szlovák pártok gazdasági szakértői és a közvélemény előtt is fel lehetne vállalni. Pedig könnyen lehetne hozzá szlovák szövetségeseket is találni, a Pozsony és Északnyugat-Szlovákia központú állami gazdaságpolitika ugyanis nemcsak Dél-, hanem Kelet-Szlovákia számára is hátrányos. De ehhez több kellene, mint néhány választási szlogen.

Tudjuk természetesen, hogy a gazdaságpolitika nem osztogatásból kellene, hogy álljon; a modern liberális állam feladata elsősorban nem munkahelyek, hanem a kedvező gazdasági feltételek megteremtése. Tegye fel a kezét, aki erre a feladatra alkalmasabbnak tartja az MKP vagy a Híd, mint mondjuk az SDKÚ vagy az SaS gazdasági szakembereit. Vagy tud valaki olyan embert mondani két pártunk háza tájáról, akinek véleménye gazdasági kérdésekben a pártsajtón kívül is mérvadó? Pedig voltak idők, amikor az akkor még egységes MKP-nak építésügyi és régiófejlesztési minisztere, valamint pénzügyminiszteri államtitkára is volt a szlovák kormányban. Emlékszik még valaki a nevükre?

Létfontosságú kisebbségi érdek a gazdaság politikai irányításának korlátozása is. Ez helyett mit látunk? Pártjaink közel a tűzhöz vígan osztogatnak, kiélvezik a helyzetet, aztán ha ellenzékbe kerülnek, Dél-Szlovákia elesik az állami fejlesztési forrásoktól. Az átlátható, szakmai alapú, és főleg nem politikai befolyás alatt álló közpénzelosztás megteremtésénél kevés nagyobb össz-szlovákiai népszerűségnek örvendő kérdés van. Kár, hogy a dolog logikájából következően csak addig pártérdek, amíg olyan helyzetbe nem kerül valaki, hogy tényleg megvalósíthatná. Persze ez sem ment fel senkit a szakmai tervek hiánya alól.

Balra át? 

A fenti kérdéseket mind nagyon fontosnak tartom, közösségi, emberi, és politikai szempontból is. A gazdasági kérdés az egyik legfontosabb szempont minden kisebbség boldogulásához, örülök hát, hogy pártjaink is hangsúlyosabban foglalkoznak vele. Csak két dolog zavar.

Egyrészt nem értem, miért kell úgy tenni, mintha ez a „kisebbségi kérdések” kárára lenne megvalósítható. Nyelvhasználati jogainkról való lemondás talán munkahelyeket teremt? A kisebbségi kultúrák finanszírozása megoldásának elmulasztása miatt épül meg a déli autópálya? Pont ellenkezőleg. Fico nem fog nekünk kedvezni, még ha mind rá szavazunk is, az ő választóinál szlovákabbak ugyanis nem tudunk lenni. Mindkét problémakör alapvetően ugyanazt a választói réteget érinti, és ugyanúgy kell kezelni is: erőteljes, szakmailag megalapozott kisebbségi érdekképviselettel.


Másrészt nyomát sem látom annak, hogy pártjainknak bármi elképzelése lenne a megoldásról. Márpedig Dél-Szlovákia fellendüléséhez azért néhány kampányszlogennél több fog kelleni. Úgyhogy az a gyanúm, egyszerű taktikázásnak vagyunk tanúi. Pártjaink sokáig úgy tettek, mintha lenne tervük a nyelvhasználati és egyéb „kisebbségi” kérdés megoldására. Mikor kiderült, hogy itt nem tudnak mit nyújtani, jött egy balra át, és most a gazdasági és szociális terület az, amit épp „megoldanak”: munkahelyeket teremtenek, gyárakat és utakat építenek, mint a mesében, pont ahogy a nyelvhasználati szabályozással is tették. Itt is el fog jönni majd a számonkérés ideje, de hát egy-két választásig azért kitarthat az új lendület.

Erről a vonatról jó lenne időben leszállni. Pontosabban: tényleg felszállni rá, nem csak szólamokban. Kezdetnek például tudatosítani kellene, hogy a gazdasági kérdésnek Szlovákiában bizony kőkemény kisebbségi vonatkozásai is vannak. És külső szakértők bevonásával néhány elfogadható megoldással is előállni, mert frázisokkal senki nem fog jóllakni. Addig meg marad a nagy hallgatás és a szokásos gazdasági populizmus.

Amikor elvetemült spanyolfoci-rajongóként a hétvégén a Mestalla felé vettük az irányt, hogy végigdrukkoljuk a Valencia – Villareal rangadót, még nem sejtettük, hogy kilencven perces gólböjt vár ránk. Pardon, Vila-Real: így írják helyi nyelven. Ami a katalán, azaz mégse. Az igazi valenciai lokálpatrióták szerint Valencia környékén nem katalánul, hanem valenciaiul beszélnek. A Valenciai Autonóm Közösség Katalóniától délre fekvő autonóm terület, hivatalos nyelve a valenciai és a kasztíliai. A valenciai a megtévesztésig hasonlít a katalánra, olyannyira, hogy a katalánok szerint a valenciai nem is különálló nyelv, csupán a katalán dialektusa. A valenciaiak ezzel persze nem értenek egyet.

 

 

De kanyarodjunk vissza a focihoz. A Valencia - Vila-Real távolság alig egy óra - igazi rangadó vár ránk. Nívós meccset várunk.  A hazaiak a közvetlen Bajnokok Ligája indulásért küzdenek, a Vila a bennmaradásért. Ennek ellenére az első félidő bűngyenge… A füttykoncert mindenesetre arra utal, hogy a nagyérdemű jobbhoz szokott. Néhány ígéretes akciót vezet a vendégcsapat, de hol vannak már azok az idők, amikor a BL elődöntőben vitézkedett a harmincezer lelket számláló kisváros csapata? (amelynek mellesleg negyvenezres a lelátója, és persze mindig teltház van) A félidőben - nem annyira az izgalmas meccs, mint inkább a megivott sör hatására - elindulunk megkeresni az illemhelyet. Könnyen megtaláljuk, ugyanis kétnyelvű, valenciai es kasztíliai felirattal van ellátva. Persze a Valencia-drukker talán akkor is megtalálná , ha csak kasztíliaiul lenne kiírva, de így a biztos. Ami minket illet, megelégedéssel könyveljük el, hogy a Valencia Club de Fútbol ilyen formában is megtiszteli szurkolóit.

 

A második félidőre mintha kicserélték volna a fiúkat. Lendületes támadások sorozata követi egymást, a Valencia beszorítja az egyre jobban összeroppanó Vila-t, csak az a fránya gól nem akar összejönni. Csak kapufákig jutnak a hazaiak, mintha valaki elátkozta volna a kaput. A mellettünk ülő tag artikulálatlan bekiabálásokkal szidja a rendszert, mi teljes mértékben egyetértünk vele. A kilencvenedik perc környékén az emberek elindulnak hazafelé. Egy helyi arc megáll előttünk és hosszas fejtegetésbe kezd valenciaiul (ami, mint tudjuk, különálló nyelv!), hogy ma miért nem megy a csapatnak. És ekkor megtörik a jég -  91. perc: 1:0! A gólt természetesen eltakarja az éppen előttünk álldogáló kolléga, de sebaj - boldogan indulunk a tömeggel hazafelé.

 

 

Két héttel korábban egy kiváló elzászi borospincében beszélgettem Rémyvel.

 

“Rémy, hol tanultál meg ilyen jól németül?” – szegezem neki a kérdést, amikor látom, hogy bajlódik az angollal, a borászokkal viszont nem franciául, hanem németül beszél. – “A szüleimtől, velük a mai napig elzászi nyelven beszélünk, amely nagyon hasonlít a némethez. Én viszont már francia vagyok, a lányom már csak franciául tud, ma már semmi értelme, hogy a fiatalok németül beszéljenek, vagy az elzászival bajlódjanak.“

 

Elzász Franciaország “legnemfranciább” része, az ország keleti részén elterülő kétszáz kilométeres sáv a Felső-Rajna mentén a német és a svájci határ közelében. A terület a 19. századig francia fennhatóság alatt állt, kulturálisan, kereskedelmileg viszont inkább német területekhez hasonlított. Régen itt hivatalos volt a német is, aztán Bismarck a nagy Németországhoz csapta a területet, és azóta Elzász állandó ütközőzóna volt Németország és Franciaország között. 1919-ben újra elvették Németországtól, 1940-től a német birodalom részévé vált, majd a háború után megint a franciáké lett.

 

“Reméljük, most már végérvényesen” – mondja Rémy, aki saját elmondása szerint franciául csak az iskolában tanult meg. Abban az iskolában, ahol az ő idejében a francia nemzetpolitika tiltotta a német és az elzászi használatát. Rémy ma már büszke francia…

 

Jó nagyot kortyolok a Pinot Noir-ból és a következő hordó felé ballagunk.

Robert Fico első kormánya hatalmas stratégiai hibát követett el azzal, hogy szélmalomharcba kezdett az újságírókkal. Iveta Radičová stratégiai hibája pontosan az ellenkezője volt. A tanácsadói és a szövetségesei is elhitették magukkal, hogy okultak a történtekből.

 

Fico 2006 és 2010 közti kommunikációja a nemkommunikálásra volt építve. Emlékezzünk csak vissza, a 2010-es választásokkor Ján Počiatek például nem volt hajlandó elárulni, mekkora lesz az államháztartási hiány. Fico megtagadta a választ a Sme újságíróinak kérdéseire, a tévéműsorokban pedig csak a KDH-val volt hajlandó vitázni. A Smer magára haragította az összes újságírót, kezdve a 2006-os választási éjszakával, amikor senkit sem engedtek be a pártszékházba.

 

Radičová próbált másképp indítani. Felfogadta Rad Baťót (a Trend exfőszerkesztője, a Sme exkommentátora), és az újságírókkal formális jó viszonyt hirdetett. Ennek volt része Radičová nőies ötlete is, miszerint minden csütörtökön teázás mellett találkozna és beszélgetne az újságírókkal. Radičová annyira el akarta kerülni, hogy az újságírókkal való rossz viszony miatt kritizálják a lépéseit, hogy minden ajtót nyitva hagyott a sajtónak. A minden irányba elszivárgó információk, mint kiderült, pontosan olyan romboló hatásúak voltak, mint Fico strucc-médiapolitikája. Radičová csapata gyenge próbálkozásokat tett a közösségi médiával, de a képgalériák feltöltésén túl sajnos nem jutottak (időközben Radičová huszonötezres Facebook-oldalát kivonták a forgalomból vagy törölték).

 

Az idei előrehozott választások kampánya nagyszabású volt az interneten is. Miroslav Beblavý (SDKÚ) például több mint 10 ezer eurót költött a online hirdetésekre. Nem keveset költött az MKP a Facebook-oldalának felturbózására. A Smer kampánystábja pedig az SaS lekörözését tette meg hosszú távú céljának. Egyedül a Híd nem érezte fontosnak a nagy volumenű offline kampánya mellett a virtuális terjeszkedést. Fogalmazzunk úgy, hogy, hogy látszólag megfelelőnek érzik a gimis színvonalukat a közösségi médiában.

 

A kormánybukás előtti külső pártkommunikáció siralmasságát fémjelezte az is, hogy az egyes politikai Facebook-oldalakhoz már csak azért csatlakoztak új emberek, hogy anyázhassanak. Bár a kampány alatt felvillant a remény, március 10. után nem kellett tíz bejegyzés ahhoz, hogy felsoroljuk mely pártoldalak dolgoztak copywriterekkel.

 

Az ellenzéki pártoknál áll a bál, és a kormány első száz napjáig elég valószínűtlen, hogy saját agendával álljanak elő és frekventált interakcióba kezdjenek az olvasókkal. Az SDKÚ-t csak elnökválasztása, az SaS-t pedig csak a marihuána dekriminalizáció tartja fenn a víz felszínén. A Híd továbbra is csak látszólagosan létezik a kibertérben, a KDH egyáltalán, az MKP pedig folytatja a Farkas Iván-féle populista elégedetlenkedést.

 

Teljesen más utakon jár a Smer. Az oldalát arra használja, hogy más fényben és hangulatban tüntesse fel az újságírók cikkeit. A Smernek mindig nagyon jól ment a névadás és az új megnevezések gyártása (pl.: Radičová kódja, tákolmány), ezért nem kimondottan lepődünk meg, ha a Súmračná utcán dolgozó trollok barátságos vagy pozitív üzenetet kódolnak az amúgy érdekpolitikai lépésekbe (lásd. Lajčák véget vet a politikai jelöléseknek, stb.).

 

A szocdemek a kötelező minimumnál nem mondanak többet a sajtónak. Nem avatják be a sajtót a kormányprogram írásába, a pártelnök nem ad havi egy interjút a nyomtatott sajtónak, nincs nyilatkozatháború. Okkal nem akarnak villogni, minél nehezebben jutnak információkhoz az újságírók, annál kevesebb helyen tudnak beléjük rúgni. Ez az állapot mindenkinek megfelel, még a lapoknak is.

 

A Smer nyilván arra fogja használni az első száz napot, hogy megalapozza a közvélemény hangulatát a (közelgő) botrányok előtt. Érdemes lesz figyelni, hogy botrány-menedzsment téren tanultak-e az SaS hibáiból. Sulík pártjának sajtóosztálya ugyanis csúnyán félrekezelte a párt baklövéseit és az egész kommunikációs stratégia egy defenzív, önsajnáltató vonalat vett fel.

 

A választások előtt hirtelen mindenki felfedezi a közösségi médiában rejlő potenciált, a választások után pedig ugyanolyan gyorsan el is felejtik. Copywritereket, SM-menedzsereket csak akkor divat alkalmazni, ha szorul a hurok. Ficóék most jó feléről fogták meg a közösségi médiát, de tekintve a konfrontatív politikájukat, csak a botrányokig lesz leányálom a Smer oldala.